– Milyen volt a 80-as években nőként a fegyveres testülethez kerülni?

– Nem volt egyszerű. Amikor 1981-ben a közgazdasági szakközépiskolában igazgatás–ügyvitel szakon érettségiztem – gyors- és gépírói végzettséggel –, szerettem volna a rendőrség állományában dolgozni, ám akkor nem volt felvétel, ezért a Salgótarjáni Járásbíróságnál kezdtem a munkát. Aztán 1982-ben a rendőrségnél megüresedett egy gépírónői állás, én pedig megragadtam az alkalmat. Így kerültem, akkor még közalkalmazottként, a Salgótarjáni Rendőrkapitányságra gépíróként, majd később járőr lettem.

– Hogyan lesz egy gépíróból járőr?

– Már gyerekkorom óta vonzott a rendőri hivatás. Volt két kolléganőm, ők járőrként dolgoztak. Nagyon tetszett a hivatástudatuk, az egyenruha és nem utolsósorban az, hogy határozottan intézkednek. Rajtam kívül még három lány dolgozott a rendőrségen.

– Innen egyenes út vezetett a Rendőrtiszti Főiskolára?

– Majdnem. Mielőtt felvételizhettem, két évig közterületen kellett ellátni szolgálatot. A Salgótarjáni Rendőrkapitányság közbiztonsági és közlekedésrendészeti osztályára kerültem.

– Hogyan fogadták férfi kollégái?

– Azonnal befogadtak. Nagyon sokat segítettek, tanítottak, és vigyáztak is rám. Én ugyanúgy intézkedtem, irányítottam a forgalmat, ellenőriztem mérőeszközzel a járművek sebességét, ahogy férfi társaim. A járművezetők pedig pozitívan fogadták, hogy egy fiatal rendőrnő állítja meg őket. Talán még a bírságot is jobban elviselték.

– Voltak emlékezetes pillanatok?

– Több is. Amikor például én vezettem a sebességmérővel ellátott gépjárművet, a szemből érkező autók vezetői – nem sejtve, hogy én ellenőrzöm a sebességüket – sorban integettek, villogtak figyelmeztetve, hogy vigyázzak, mert a közelben mérnek. Ma már teljesen más műszereket használnak sebességmérésre, mint akkor. De a gépjárműpark minősége is más volt. Nem volt ennyi autó, és a típusok is korlátozottak voltak. Főleg Trabanttal, Wartburggal, Ladával közlekedtek. Az első szolgálati autóm is Lada volt.

– Közben, 1988-ban elvégezte a Rendőrtiszti Főiskola igazgatásrendészeti szakát. Mi történt ezután?

– A tiszti kinevezésem után a Salgótarjáni Rendőrkapitányság igazgatásrendészeti osztályára kerültem. A közlekedésigazgatási területen csoportvezetőként dolgoztam. Végigjártam a ranglétrát. Előadó, főelőadó, osztályvezető-helyettes, majd megbízott osztályvezető, végül 2001-től osztályvezető lettem. 2013-tól rendelkezési állományba helyezésemig a Nógrád Megyei Rendőrfőkapitányság igazgatásrendészeti osztályvezetője voltam. Jogtanácsosi feladatokat is elláttam – megbízással – munkám végrehajtása mellett.

– Több mint harminc évet töltött ezen a területen. Voltak nehezebb időszakok?

– Az évek során folyamatosak voltak a normaváltozások. Például az engedélyügyi területen 1991–92-ben átalakult a sportvadászok fegyvertartási engedélyezésének eljárása, új tartási engedély kiadására került sor. Dömpingmunka volt, az akkori jogszabály alapján négyévente meg kellett hosszabbítani a fegyvertartási engedélyeket, mindez arra az időszakra többletfeladatot adott. Új feladatként jelentkezett a személy- és vagyonvédelem, valamint magánnyomozói tevékenységgel foglalkozók okmánnyal, rendőrhatósági engedéllyel történő ellátása. Az igazgatásrendészetről feladatok kerültek át a jelenlegi kormányhivatalokhoz, mint például a személyi igazolvány, az útlevél és végül a közlekedésigazgatás előkészítése, végrehajtása kiemelt feladat volt. Az Optima írógépet felváltották a számítógépek, és megjelent a Robotzsaru is. Meg kellett tanulni a használatát, kezelését. A 2020-as pandémiás időszak is pluszfeladatot adott.

– Folyamatosan képezte magát. 2001-ben jogi végzettséget szerzett, 2008-ban jogi, 2014-ben pedig rendészeti szakvizsgát tett. Ekkor már megszülettek a gyermekei is. Hogy tudta összeegyeztetni az anyaszerepet a hivatással és a tanulással?

– Nem volt egyszerű időszak, de a férjem és az édesanyám sokat segített. Volt olyan eset is, hogy az egész család jött vizsgázni velem Pécsre, megetettem az akkor 10 hónapos fiamat, aztán bementem vizsgázni.

– Mindig ilyen kitartó volt?

– Igen. Ha feladat van, akkor azt mindig a legjobb tudásom szerint, lelkesedéssel csinálom. Szeretem a csapatmunkát, minden kollégával megtalálom az összhangot. Támogatjuk egymást. Ha úgy érzem, hogy valaki hátráltat, akkor leülök vele beszélgetni, és megpróbálom megtalálni a megoldást.

– A gyerekei tovább vitték ezt a mentalitást?

– Szerintem igen. Lányom ortopéd-traumatológus szakorvosjelölt a Honvédkórházban, a fiam pedig humánpolitikai referens. Mindketten nagyon szorgalmasak, tanulmányaikban és munkájukban is kitartóak.

– Munkáját többször elismerték. Van olyan díj, amelyikre különösképpen büszke?

– Valamennyire büszke vagyok, de különösen közel áll a szívemhez a köztársasági elnök által – a rendőrság állományában négy évtizedes szolgálati tevékenységem elismeréseként – adományozott Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetés, amit 2022-ben vehettem át. Nagyon nagy megtiszteltetés és jó érzés volt, hogy az elöljáróim érdemesnek tartottak erre. Amit szintén fontosnak tartok, az a Salgótarján Megyei Jogú Város Közgyűlése által 2011-ben adományozott Salgótarján Közbiztonságáért díj, továbbá az Országos Magyar Vadászkamara Érdemérme elismerése, amelyet tavaly vehettem át.

– Hiányozni fog a pörgés?

– Biztosan, de erre akkor fogok tudni válaszolni, ha fél év múlva megkérdezi. Kicsit olyan érzésem van most, mintha szabadságra mennék. Furcsa érzés volt összepakolni az irodában, rengeteg az emlék.

– Van olyan tárgy, ami az évek során végigkísérte?

– Igen. A mai napig őrzöm az 1983-as egyenruhámat. Az akkori szolgálati kalapom és az igazoltató tömbtartóm – az idők során megsárgult lapjaival – mindvégig velem volt az irodában.

– Meglepték a kollégák a búcsúztató ünnepséggel?

– Nagyon. A családomnak is sikerült titkokban tartania előttem. Nem értettem, miért utazott váratlanul haza a lányom hétközben Budapestről, ahol jelenleg él, de kimagyarázta, hogy valamit el kellett intéznie. Az évértékelő állománygyűlés után köszöntöttek, egyáltalán nem számítottam rá. Amikor a férjem és a gyerekeim is megjelentek a búcsúztatón, nagyon megható volt. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, akik részt vettek a szervezésben, és mindenkinek köszönöm az ajándékokat is. Mindez örök emlék lesz számomra!

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA, RENDŐRSÉG