– Úgy hírlik, különös körülmények között lett rendőr.

– Egészen pontosan: fogadásból.

– Hogyan lesz az ember fogadásból rendőr?

– Sorkatonai szolgálatomat Adyligeten teljesítettem a határőrségnél, és egy kimenő során a társaimmal a IX. kerületben belebotlottunk egy rendőrségi toborzóirodába. A barátaim azt mondták, hogy nem merek bemenni jelentkezni, én pedig azt mondtam, hogy meg merem csinálni. Fogadtunk.

– Ezek szerint nyert.

– Igen, de miután jelentkeztem, és ezzel megnyertem a fogadást, lényegében el is felejtettem az egészet. Nem sokkal a leszerelésem után kaptam egy telefont, hogy jelenjek meg a megadott időben a megadott helyen, hogy megbeszéljük a rendőrségi munkát.

– Meglepődött?

– Meg, mert hirtelen azt sem tudtam, miről van szó. Korábban jó mókának tűnt, de amikor a telefont kaptam, már nem annyira. Mondtam is, hogy: nem.

– Mire ők?

– Erősködtek, hogy: de igen. Én megint mondtam, hogy nem, ők megint mondták, hogy igen. A végén csak el kellett mennem Pestre, ahol azt ajánlották, hogy legyek a IX. kerületben járőr. Jeleztem, hogy ott biztosan nem. Kicsit alkudoztunk, aztán mehettem a Nádasdy utcába, a Budapesti Rendőr-főkapitányság közlekedésrendészeti főosztályára. Ott kezdtem a pályafutásomat járőrként.

– Egyáltalán: fiatalabb korában megfordult a fejében, hogy rendőr lesz?

– Volt egy-két szakmám, amikor bevonultam sorkatonai szolgálatra, de magam sem tudtam, hogy pontosan mit szeretnék csinálni. Mindenesetre így alakult.

– Megszerette?

– Megszerettem, mert érdekes munka. Voltam a bevetési osztályon járőr, voltam motoros rendőr, és már több mint húsz éve baleseti helyszínelő vagyok a Debreceni Rendőrkapitányságon.

– A baleseti helyszínelés mennyire sűrű munka errefelé?

– A terület nagyságából adódóan nem unatkozunk.

– Versenyek?

– Négyszer voltam balesetihelyszínelő-versenyen. Először megnéztem, hogy milyen. Azt követően voltam harmadik, második, majd első helyezett, ennek függvényében 2009-ben az év rendőre lettem közlekedési területen, tavaly augusztusban megkaptam a rendőrségi tanácsos címet.

– Ezeket nem ingyen osztogatják.

– Megszállott vagyok a munkában. Nekem nincs kis baleset meg nagy baleset. Nekem baleset van. Mert tudom, hogy mindenkinek a sajátja a legnagyobb.

– Emlékezetes esetek?

– Voltam nagy baleseteknél még olyanoknál is, ahol öten-heten haltak meg, de számomra a legemlékezetesebb az volt, amikor egy alig 20 éves lányt gázoltak el. Elsőként értem a helyszínre, eszméletlen állapotban találtam, próbáltam az elsődleges dolgokat megtenni érte, aztán jöttek a mentők, és életveszélyes állapotban elszállították. A szolgálat után hazamentem, és ahogy addig mindig, az egyenruhával együtt a napi eseményeket is próbáltam „levenni” magamról, de akkor nem ment. Főként azért, mert közben a hozzátartozókkal is fel akartam venni a kapcsolatot, de kiderült, hogy az egész család Németországban dolgozik. Mondták, hogy azonnal indulnak, de leghamarabb másnapra érnek haza. Bántott, hogy megeshet az is, hogy el sem tudnak elbúcsúzni a gyereküktől, ezért szolgálat után én magam mentem be hozzá az intenzív osztályra, próbáltam lelket önteni belé, hogy tartson ki, aztán hazamentem, és bár még bennem volt az eset, többé nem foglalkoztam vele. Eltelt hét-nyolc hónap, megjelent a család a rendőrségen, és a lánytól, aki közben felépült, kaptam egy rendőrmacit. Mit mondjak, meghatott.

– Gondolom, motoros rendőr nem „csak úgy” lesz az ember, hanem azért, mert szeret motorozni.

– Először 13 éves koromban ültem motoron, egész pontosan egy Riga segédmotoron. Szerelem volt első látásra, ne tűnjön túlzásnak, de már akkor tudtam, hogy ez a szerelem egy életre szól. Azóta szinte nem is telt el nap, hogy ne ültem volna motoron.

– Egyszer fent, máskor lent. Hányszor volt lent? Hányszor esett el?

– A 37 év alatt háromszor. Egyszer sóderos volt az út, megcsúsztam rajta, kétszer pedig kutya szaladt elém. Egyik esetben sem mentem gyorsan, de mindegyik kivédhetetlen volt.

– Mindig lassan ment? Nem volt vad korszaka?

– Melyik motorosnak nincs ilyen? De már túljutottam ezen. Kinőttem abból, hogy a főtéren egykerekezzek. Amikor pedig nagyon gyorsan szerettem volna menni, akkor jegyet váltottam a Hungaroringre, és ott aztán mentem, ahogy a csövön kifért.

– Mennyi fért ki a csövön?

– 317.

– Viszonylag gyors!

– Egy tornádó szélereje. Az előző motorom egy Kawasaki Ninja volt. Igazi mérges darázs. A lehetőségeit még a Hungaroringen sem tudtam kihasználni. Ott egyébként egyszer állóról 200-ra két másodperc alatt gyorsultam fel. Most egy BMW 1250 RS típusú motorom van, ami a rendőrségnél használt motorok sportosított változata.

– A versenyzés nem vonzotta?

– A túrázás vonzott. Magyarországon is gyakran túrázunk a barátaimmal, de voltunk egy olyan körön is, amely Szlovákiát, Lengyelországot, Ausztriát, Szlovéniát, Horvátországot, Szerbiát, Macedóniát és Görögországot érintette. Ez oda-vissza több mint 5 ezer kilométer volt. Egyszer meg elmotoroztunk Norvégiába és vissza. A motorozás életem jelentős részét teszi ki, kikapcsol, feltölt, megnyugtat.

– A hazai utakat figyelve éppen az ellenkezője látszik néha: a motorosok nem megnyugszanak, amikor brutális lóerők dolgoznak alattuk, hanem felpörögnek. Történik is ezekből baleset épp elég.

– Tény, hogy ez létező probléma, de arányaiban a motorosok között sem több a fegyelmezetlen, mint a gépkocsivezetők között. Egyébként azért is történnek motoros balesetek, mert a közlekedés résztvevői olykor nem figyelnek eléggé a tavasszal megjelenő motorosokra. Na, éppen ezért csinálom minden tavasszal a Sütiszörny-akciót.

– Azaz?

– Azaz a motorosszezon kezdetén néhány hétig felveszem a sisakomra a Szezám utca bábfilmsorozatból ismert Sütiszörny – egyébként bukósisakra tervezett – álarcát, és abban motorozom. Szeretném felhívni a figyelmet a kétkerekűn közlekedőkre. Vigyázzunk egymásra!

– Az akció elég hatásos, a fura motorosra sokan felfigyeltek.

– Igen, ebben az esztendőben az eddigieknél is nagyobbat robbant a dolog. Írnak rólam újságban, terjednek a rólam készült képek az interneten, és ez jó, mert minél több helyen el tudom mondani a fenti üzenetet, annál több emberhez jut el.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: FRANCZ ILONA