Fáradtan ért haza, és pihenéshez készülődött, de az a reggel máshogy alakult.

– Szokás szerint fél hétkor voltam otthon. A cipőmet már levettem, és épp az ingemet gomboltam ki, amikor megcsörrent a mobilom. Koszta Nagy Andrea százados, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Rendőr-főkapitányság tevékenységirányítási központjának ügyeletvezetője keresett, akivel ismerősi viszonyban is vagyunk, mert az egyik kollegám felesége – magyarázta ököritófülpösi otthona kapujában állva, és átnézett a főutca túloldalára. – Azzal kezdte, jól emlékszik-e, hogy ott lakom az ököritófülpösi szociális gondozó közelében, majd arra kért, nézzem meg, látok-e füstöt felszállni az épületből. Amíg kiléptem a verandára, elmondta, hogy az imént egy férfi tárcsázta a segélyhívót, és tüzet jelentett az egyik ottani lakószobából, de olyan zavarosan beszélt, mintha mentálisan terhelt lenne, és bár a katasztrófavédők elindultak, biztos akar lenni benne, hogy a vészhelyzet valós. Kiléptem a tornácra, és valóban láttam füstöt szállingózni az épület fölött. Ennek ismeretében a százados asszony arra kért, menjek át, és intézkedjek a bentlakók evakuálásáról, de azt is hozzátette, a legközelebbi két rendőrőrs szolgálatos járőreit is odairányítja.

Farkas Sándor visszavette a cipőjét, és átrohant az otthonától kb. 200 méterre lévő szociális intézményhez.

– A földszintes épületben fekete füst terjengett, amikor beléptem, de még nem volt annyira sűrű, hogy ne lehetett volna levegőt venni. Két gondozónő és egy takarítónő fogadott, akik ekkor már megkezdték a lakók ébresztését és a belső udvarra terelését. Nagyon izgatottak voltak, de megnyugtattam őket, hogy útban a segítség, és először abba a lakószobába néztem be, amelynek az ajtókeretéből a füst zúdult kifele. Reménytelennek tűnt, hogy ott élő embert találok, de biztosra kellett mennem, ezért mély levegőt vettem, és benyitottam. A forró füst arcon csapott, és hunyorogva is alig láttam, de felismertem egy fal felé forduló emberi torzót a még lángoló ágy sarkában. Fekete volt a koromtól. Kiáltottam, de nyilvánvaló volt, hogy már nincs életben. Előzőleg a gondozók elmondták, hogy az ott lakó, idős férfi mozgásképtelen, és láttam is, hogy a lábát amputálták. Gyorsan becsuktam az ajtót, és tovább segítettem az evakuálásban – idézte fel a törzszászlós. – Egyik ajtót nyitottuk ki a másik után, és határozottan közöltük velük, hogy azonnal el kell hagyják az épületet. Többen még aludtak, és nagyon megrémültek, hogy erre kellett ébredniük, főleg azok, akik segítségre szorultak. Volt, akit kerekesszékben toltunk ki, és olyan is, akit támogatva kísértünk a szabad levegőre. A speciális gondozású emberek több törődést igényeltek, de felfogták, hogy baj van, és menekülni kell. Sokan köhögtek, de ettől nem lett komolyabb bajuk. Befutott az intézmény gondnoka, akit az egyik gondozónő értesített. Utasítottam, hogy rögtön zárja el a gázcsapot, és kapcsolja le az áramot, aminek eleget is tett, majd beszállt segíteni, és ekkor már a szirénázva közeledő szolgálati járműveket is hallani lehetett. Először a Csengeri és a Nagyecsedi Rendőrőrs járőrei érkeztek meg, és a közreműködésükkel gyorsítani tudtuk az evakuálást; a mozgáskorlátozott személyeket átemeltük a korláton. Ezek után még egyszer minden szobába bementünk, hogy biztosak legyünk benne, senki sem maradt hátra. Ez volt a legnehezebb, mert ekkor már nagyon köhögtünk, és a füst annyira csípte a szemünket, hogy alig láttunk. Az egyik csengeri kollega enyhe füstmérgezést is szenvedett, de már jól van.

Nem sokkal később futottak be a tűzoltók és a mentősök.

– Addigra mind a 23 gondozottat kitereltük, és pokrócokat is vittünk nekik, mert a reggeli hidegben igencsak fáztak. Persze nyugtattuk is őket, a gondozónők a speciális igényűekkel törődtek, a mentősök pedig mindenkit megvizsgáltak, de az ijedségen túl nem történt bajuk, bár többen is köhögtek. A gondnok azt is szerencsés körülményként értékelte, hogy a nagy sietségben senki sem esett el, senki sem szenvedett sérülést – mondta az életmentő járőrvezető. – Az áldozaton sajnos nem lehetett segíteni, és az előzetes tűzvizsgálat alapján valószínűsíthető, hogy a tüzet ágyban dohányzással okozta.

Farkas Sándornak nem ez volt az első életmentése.

– Úgy öt éve történhetett, hogy egy eltűnt asszonyt kerestünk. A hónapra már nem emlékszem, de ködös, hideg téli nap volt, és a hőkamerával sem láttuk sehol. Valószínűtlennek tűnt, hogy messzebbre ment volna, ezért felvettem a kapcsolatot a bejelentővel, aki elmondása szerint az ingatlan területét átkutatta, de nem találta. A biztonság kedvéért a hőkamerával is körülnéztem, és egy percen belül meglett a néni, aki a kert végében beesett egy gallyrakás mögé, és ekkor el is ájulhatott, mert kiáltozást senki sem hallott. Félig már kihűlt, de sikerült megmenteni.

SZ. Z. J.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN