A „kis Tóth”, csak így ismeri mindenki a településen Tóth András főtörzszászlóst. Szülei szintén a rendőri hivatást választották. Édesapja, néhai Tóth Géza András is a Balassagyarmati Rendőrkapitányság közlekedésrendészeti osztályán szolgált, később pedig ügyeletes volt. Édesanyja közalkalmazottként dolgozott a rendőrségen, a rendészeti osztályvezető titkárnőjeként.

– Grundi gyerek voltam – meséli. – Egész nap kint játszottunk, rúgtuk a labdát az öcsémmel, én vigyáztam rá. Mivel rendőrcsaládból származom, feszes keretrendszerben szocializálódtam. A szüleink megkövetelték a tiszteletet, szigorúan, ugyanakkor szeretettel és igazságosan neveltek minket. Édesapám gyakran hozott haza KRESZ-tesztlapokat, hogy töltsük ki, majd utána kiértékelte. Gyerekként nagyon élveztük, főleg, amikor sikerélményünk volt. Ennek ellenére akkor még nem fordult meg a fejemben, hogy egyszer én is rendőr leszek. Sorkatonaként Nagyorosziba kerültem, a légvédelmi osztaghoz. Később a Nagy János laktanya parancsnokának személyi sofőrje lettem. Ez a hivatás tetszett is, maradtam volna, de az élet másképp hozta. Civil szakmát szereztem, szobafestő-mázolóként dolgoztam, majd hét évig voltam rakodó, tehergépkocsi-vezető. Friss kenyeret, pékárut szállítottam reggelente. Egyik nap édesapám odaállt elém, és azt mondta: „Fiam, gyere hozzánk helyszínelőnek! Meglátod, jó lesz ott neked, kiválóan rajzolsz, a mentorok majd mindenre megtanítanak, amit tudnod kell.” Nem állt távol tőlem a hivatás, mégis remegő térddel kezdtem meg az első szolgálatot. A kollégák rögtön családtagként fogadtak. „Na gyere, kis Tóth!” – mondták, ami azóta már szállóigévé vált. Rengeteget tanultam tőlük, amiért mindig hálás leszek. Mindenhova magukkal vittek, magyaráztak, tanítottak türelmesen. Amikor először mentem a helyszínelőkkel egy balesethez, néztem, ahogy az öreg mentor mozdulatlanul áll a helyszín közepén. Csak állt, mint a szobor. „Mit csinálsz?” – kérdeztem tőle. Azt válaszolta, hogy ezt hívják monitorozásnak, bele kell helyezkedni a környezetbe, a roncsokat és a mozgásfolyamatokat vizionálni. Magyarázták, mit kell nézni, hogyan kell megvizsgálni és keresni a nyomokat. „Érted?” – kérdezték mindig. Nem, akkor még nem értettem. Rengeteget kellett utána tanulni, gyakorolni, mire rájöttem, hogy megy.

1991-ben szerelt fel a Balassagyarmati Rendőrkapitányságra. Forgalom-ellenőrző járőrként kezdte, majd miután elvégezte a továbbképzést, 1994-től már baleseti helyszínelőként dolgozott. Közel húsz évig volt közlekedésrendészeti területen, ezalatt rengeteg tudásra tett szert. Szerette, amikor gondolkodni kellett, imádta a „kreált” helyszíneket.

Akadt is belőlük néhány. Az egyik emlékezetes eset az volt, amikor fiatalok karácsonyra kaptak egy vadonatúj autót. Hollókőn, a szerpentines részen összetörték a járgányt, aztán eldugták Nógrádszakálban. Néhány hét múlva Hollókőn lelökték a szakadékba, majd értesítették a rendőröket, hogy balesetet szenvedtek. Kimentünk helyszínelni. Előadták, hogy szemből jött egy gépkocsi, ami miatt le kellett térniük az útról, ezért belehajtottak a szakadékba, még meg is sérültek. Éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a történettel. Aztán rájöttem, hogy sehol nem láttam üvegszilánkokat szétszóródva az úton, egyedül csak a kocsi ülésén. Ezzel le is buktak, nem is tagadták tovább, elmesélték az esetet.

2010-ben egy új beosztást ajánlottak fel neki, körzeti megbízottit. Az átképzőt Csopakon végezte. Eseményekből ekkor sem volt hiány.

– Volt olyan eset, amikor traffipaxszal fogtuk el az elkövetőt – emlékszik vissza. – Egy férfi azt állította egy apának, hogy elrabolta a fiát, és váltságdíjat követelt érte. Utasításba adta, hogy egy reklámszatyorba tegye a pénzt, és akassza fel a házánál a kerítésre. Éppen akkor traffipaxoltunk, és előttünk hajtott el a későbbi gyanúsított. A videófelvétel rögzítette az autót, de az elkövetőt is, ahogy számolta a pénzt a szatyorban. A bűnügyes kollégákkal hajtottunk utána, és Vácnál fogtuk el. Édesapám mindig azt mondta nekem: „Előbb ember vagy, aztán rendőr!” Ezt a tanítást vittem tovább körzeti megbízottként is. Az emberek bármikor jöhettek hozzám a problémájukkal. Bizalommal, őszinteséggel fordultam mindig feléjük. Először emberként próbálok beszélgetni velük, ha nem megy, akkor jön a hivatalos út. Nincsenek titkok előttem. Nincs is okuk miért titkolózniuk, tisztelnek, megnyílnak előttem. Tudják, hogy akár hajnali 4 órakor is becsengethetnek hozzám, rám számíthatnak. Például egy családi veszekedésnél történt egyszer, hogy két család vitázott össze, az egyik salgótarjáni, a másik balassagyarmati kötődésű volt. Nem tudtak megegyezni, kinél legyen az unoka. Amikor a nagymama ment a gyerekért, a másik család egyik tagja az ablakból egy riasztófegyverrel rálőtt. Fegyveres elkövetővel álltunk szemben, ezért a bevetésieket küldték ki megerősítő erőnek. Odamentem a parancsnokhoz, és kértem, engedje meg, hogy először én beszéljek a lövöldözővel. Ismertem a szüleit, a családját is. „Ha engem meglát, nem lesz baj!” Így is lett. Amint a házhoz értünk, és kiszálltam a szolgálati autóból, az apja meglátott, és már mondta is: „Bandi, küldöm ki a gyereket, ne aggódj!” És a fiatal pár perc után feltartott kézzel jött ki a házból. Édesapám 2020-ban még megérhette, hogy ennyi évet töltöttem rendőrként. Büszke volt rám, de mindig kérdezgette: „Bírod még?” „Hogyne bírnám!” – válaszoltam neki. Most azonban megszülettek az unokáim, így ideje visszavonulni, a családomnak szüksége van rám.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: FÜLÖP MÁTÉ