– Eredetileg víz- és gázszerelő végzettségem van, de ebben a szakmában csak három évet dolgoztam. Pont jókor jött a sorkatonai szolgálat, Siklósra kerültem határőrnek. Ekkor már eldöntöttem, hogy jelentkezek a rendőrség kötelékébe – idézte fel a kezdeteket az őrnagy, akit barátai és beosztottjai csak „Rizsa” néven ismernek. – Mivel az érthetőség kedvéért szeretek minden témát alaposan kifejteni, gyermekkori barátaim neveztek el így. A két hónapos határőr-alapkiképzés után, 1984-ben felszereltem a Rendőri Ezredhez, és elvégeztem a tiszthelyettes-képző iskolát. Kifejezetten az Akció Alosztály kötelékébe szerettem volna bekerülni, itt pár hónapos járőrszolgálat után helyet kaptam az egyik szakaszban.

Kezdetben a rohamcsoportban, majd 1987-től a Komondor Terrorelhárító Szolgálat mesterlövői között szolgált, majd 1995-ben diplomát szerzett a Rendőrtiszti Főiskola bűnügyi szakán, 2001-től pedig egy felszámoló alosztályt vezetett.

– A lövészet iránti szerelem a rendőrségnél kezdődött, és máig is tart. Az akkori lőkiképzőnk, Simkó Imre észrevette, hogy van egy kis érzékem ehhez, az egyik kollégával felváltva nyertük a pisztolylövészeti versenyeket. Így bekerültünk az ezred lövészcsapatába, jártunk edzőtáborokba, versenyekre. Egy zsák érem és oklevél bizonyítja, hogy eredményes volt ez az időszak, 1991-től már Simonyi Ottóval közösen vezettük a kollégák lőkiképzését – mesélte Pintér András, aki mesterlövészként részt vett a nagykörúti tigrisvadászaton is, ahol egy idomított cirkuszi vadmacska tört ki ketrecéből, így kilövéséhez a terrorelhárítókat kellett riasztani. Ám nem erre az akcióra a legbüszkébb, hanem a Viszkis rabló néven ismert Ambrus Attila rács mögé juttatására.

– Ez volt a második elfogása, már a szökése után. Addigra már legalább ötvenszer indultunk el azzal, hogy végre elkapjuk. Rengeteg bejelentés érkezett, hogy láttak egy hozzá hasonló férfit, olyan is volt, aki a haragosával akart kibabrálni, és ezért küldött minket hozzá. Nem tudhattuk, hogy melyik információ hiteles, mentünk a címekre egymás után. Volt olyan napunk, hogy négy lakásnál is jártunk, mindegyikről úgy tudtuk, hogy ott bujkál a Viszkis – emlékezett vissza az embert próbáló hajszára.

Véletlenül kapta a feladatot, az aznap bevetésre induló csoport parancsnokát helyettesítette 1999. október 27-én.

– A címünk az Erzsébet királyné útja, Nagy Lajos király út sarkán volt. Mire kiértünk, már le volt zárva minden, a villamos sem járt, sehol egy gyalogos. Tudtuk, hogy melyik lakás a célpont a függőfolyosón, az ajtaján átláthatatlan katedrálüvegből volt egy hosszú ablak. Én vittem magammal a megafont a két oldalamon, teljes felszerelésben, feketében két kolléga biztosított. Úgy álltunk fel, hogy az ajtót szépen megfogjuk minden irányból, ne tudjon kitörni, ha menekülne. Amikor elhelyezkedtünk, beleszóltam a hangosbeszélőbe: „Figyelem, itt a rendőrség! Felszólítom a lakásban tartózkodókat, hogy lassan, felemelt kézzel jöjjenek ki!” Semmi. Megismételtem a felszólítást, mire bent felkapcsolták a villanyt, és az üvegen keresztül megláttam egy közeledő árnyat. Eldobtam a megafont, nyúltam a fegyverért, és csak annyit tudtam mondani: „Itt jön az emberünk, gyerekek!” A következő pillanatban ott állt Ambrus Attila a küszöbön teljes életnagyságban, alsógatyában. Felemelte a kezét, és azt mondta: „Ne lőjetek, megadom magam!” Láttam a szemén, hogy nagyon be volt ijedve. Zavarában vagy rémületében lépett egyet hátra, és kezdte leengedni a kezét a háta mögé. Én nem tudhattam, hogy nincs-e a háta mögött fegyver, nem láttam be a lakásba, ahol, mint később kiderült, több töltött fegyvert is tartott, úgyhogy teli tüdőből ráüvöltöttem: „Nyújtsa előre a kezét! A kezét akarom látni!” Ahogy lendült a keze, a kolléga, akinél a pajzs volt, leszorította, én meg már bilincseltem is. Azonnal kocsiba tettük, és vittük a Gyorskocsi utcába. Alá kell húznom, hogy az elfogást hosszú operatív munka, nyomozás előzte meg, rengetegen dolgoztak az ügyön, az ő munkájuk eredményeként végül én tehettem bilincset a Viszkis csuklójára. Utoljára akkor beszéltem vele, mikor megkérdezte: „Meddig leszek én itt?” Csak annyit mondtam: „Szerintem nagyon sokáig.” Majd kisétáltam a cellából és az életéből, várt a következő feladat.

K. D.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN