Bárány százados, aki lőtt tigrisre, sőt emberre is, szolgálati ideje alatt nemcsak a harcos, de a védelmező szerepkörében is remekül teljesített.

– Amíg II. János Pál pápa Magyarországon tartózkodott, addig senki sem mehetett haza. A legapróbb részletekig kidolgozták a biztosítási tervet, mindegyik testőrnek megvolt a maga feladata. Az éles végrehajtás előtt bejárásokat végeztünk, és figyeltük, hogy például milyen támadási irányok jöhetnek szóba egy-egy helyszínen, de ezekbe a szakmai fogásokba nem akarok jobban belemenni. Én a menekítésben vettem volna részt, hogyha esetlegesen sor került volna rá. A konvojban egy kocsinak az lett volna a feladata, hogy a védett személy menekítése során kitörjön és hajtson, amilyen gyorsan csak lehet. Hála Istennek erre nem volt szükség, senki sem próbálkozott merénylettel a pápa ellen.

Az első magyarországi pápalátogatáson kulcsszerepe volt. De másokat is védtek…

– Itt volt Bush amerikai elnök, aztán a dalai láma, Borisz Jelcin orosz államfő, sok embert védtünk. Emellett több nagykövetre is vigyáztunk. Amikor először érkezett Magyarországra az amerikai elnök, akinek én is részt vehettem a személybiztosításában, és jöttek az emberei a titkosszolgálattól, hogy megnézzék, mit tudunk, akkor tartottunk nekik egy bemutatót, és a végén az egész biztosítás emberi erővel megoldható részét a magyar félre bízták – emlékezett vissza a százados ma is látható büszkeséggel.

A személyvédelem azonban nem csupán komoly munka, akadtak vidám pillanatok is.

– A dalai láma nagyon humoros ember, folyton igyekezett elbújni előlünk. Egyszer bementem a lakosztályába, hogy szóljak, indulnunk kell, és nem találtam sehol. Mondom magamban: hova tűnt, csak nincs valami baj?! Erre ott állt a függöny mögött, csak a két lába kandikált ki. Játszott, jót nevetett rajtunk. Mi az ilyen munkák során egyáltalán nem idegeskedtünk azon, hogy mi történhetne, élveztük a feladatunkat. Természetesen eközben mindenki figyelt mindenkire.

Egy ilyen feladatkörben a család támogatása elengedhetetlenül fontos, ez pedig, ahogy Bárány János elmondta, néha azt jelentette, hogy a család ment a munkába, nem pedig a munkát vitték haza a terrorelhárítók.

– Voltak családi napok, amikor bemutatókat tartottunk a rokonoknak, családtagoknak, hogy azért lássák, mivel is foglalkozunk. A családtagjaink közül sokan bejártak az uszodába, az én gyerekeim is ott tanultak meg úszni. Az egyik kollégánk fia bejárt hozzánk edzeni, és ebből nem volt soha gond. Sőt, amikor a fiam ötéves lett, fogtam, kivittem a lőtérre. A lányomat, a fiamat is vittem mindenhová, motoroztattam őket, beültek a kocsiba, futottak a rohampályán, és ebből a parancsnokaink sosem csináltak ügyet. Ettől is jobban összezárt a csapat. Külsősökkel mi nem is nagyon ismerkedtünk, sőt, ha belegondolok, a gyerekeink sem civil gyerekekkel barátkoztak, hanem inkább a kollégák gyerekeivel és a kollégákkal. Egy olyan családias légkör alakult ki ettől bent, hogy mindenki ismert mindenkit, mindenki tudta a másiknak az aktuális nyűgét-baját, segítettük egymásnak.

Szükség is volt erre az összetartásra, hiszen 1989–1990 fordulóján igazi megmérettetést jelentett a hazai fegyveres erők számára a romániai forradalom, majd a délszláv háború határvédelmi feladatainak kezelése, ami hosszú távollétekkel járt.

– A román határra is több napra mentünk, mert olyan információt kaptunk, hogy fegyveresek szivárognak át a forradalmat kihasználva. Ki tudta, hogy igaz volt-e? Voltak, akiket nekünk kellett kimentenünk, ilyen feladatokat kaptunk a határon. Az egy elég különleges, majdnem katonai feladat volt, igazi kommandós munka. A délszláv háború alatt szintén a határhoz küldtek, mindenkit levezényeltek, katonákat, határőröket, rendőröket. Bár ez nem volt szokványos rendőri feladat, nem okozott semmi gondot, mindenki tudta, hogy mi a dolga. Ekkoriban, ha valahol konfliktus alakult ki, mi megjelentünk, főleg a lakosság megnyugtatására, látványosan, nagy erőkkel, hogy lássák az emberek: vagyunk, értük dolgozunk, megvédjük őket. Ez megnyugtató érzés volt a határ menti polgári lakosságnak, de a családi életet nagyon megviselte. Volt, hogy hazamentem, leültem enni, és már csipogott is a személyhívó, mehettem vissza. Ültem be a kocsiba, és annyit mondtam a családnak, hogy „Sziasztok, majd jövök!”. Ám végül is, ha belegondol az ember, azt csináltuk, amit szerettünk, és ez akkor mindenkinek tökéletes volt. Ment a kiképzés, mentünk bevetésekre, együtt voltunk, ebből egy olyan erős kapocs alakult ki, ami máig elszakíthatatlan.

K. D.

FOTÓ: FÜLÖP MÁTÉ, RENDŐRSÉG