– Az egész családunk katonaviselt. Nagyapám szerette volna, hogy katonatiszt legyek, tiszti iskolát végezzek, de a családunkban is az volt a felfogás, hogy a fiúgyerek, ha felnő, vagy pap lesz, vagy katona. Hát engem a fegyveres pálya jobban érdekelt, már kisgyerekként is katonásdit játszottam a kertben. – fogott bele életútja ismertetésébe a százados, aki Bodrogkeresztúron nőtt fel. Tanult mezőgazdasági technikumban, de harc- és gépjárművezető iskolán is, mielőtt rendőrnek állt. – Katona akartam lenni, mint a nagyapám, de sok barátom választotta a rendőri pályát, így velük tartottam. A tiszthelyettes-iskola után mind mentek vissza Borsodba, akik miatt felszereltem, csak én maradtam Budapesten, mert bekerültem a Rendőri Ezredhez.

Bárány János azonnal az 1986-ban megalakuló akciószakaszok egyikébe jelentkezett.

– A különleges rendőri munka nagyon vonzott, eleve ide akartam kerülni. A sok gyakorlat, repülőn, vonaton, busszal, autóval vagy helikopterrel – ezer módon képeztük magunkat – nagyon jó szellemben telt, rengeteget tanultam. Végső soron nem is én választottam ezt az utat, mert minket kiválogattak, meghívtak, kaptunk egy lehetőséget. Innentől húsz éven keresztül folyamatos kiképzés alatt álltam, mert ha nem volt feladat, akkor képeztek minket, vagy mi edzettük magunkat. Folyamatosan töltötték a fejünkbe az ismereteket, a fegyverhasználat szabályait, jogszabályokat. Ha nem tanultunk, akkor mentünk futni, a rohampályára vagy lőni, állandóan foglalkoztattak. A kiképzőink mind országos vagy nemzetközi szintű sportolók, harcművészek voltak. A mesterlövészeket is oktató Simkó Imre például olimpiai sportlövő volt – emlékezett vissza a kiképzésre.

Nyugállományú rendőrtisztként jelenleg rendészeti tagozatos és honvéd kadét diákokat oktat közelharcra, intézkedéstaktikára, miközben ő maga is űzi a karate asihara ágazatát.

– Hat éve volt a százemberes kumitém, amikor egymás után száz ellenféllel kellett megküzdenem szünet nélkül. Idén, 58 évesen, még utoljára elindulok az asihara karate világbajnokságon, de utána befejeztem. Várnak az unokák.

A százados rendőri pályafutása során több mint kétezer éles bevetésen vett részt. Két eset különösen megmaradt az emlékezetében.

– 1989. december 4-én kaptuk a riasztást, hogy tigris kószál Budapesten. Amikor befutott a hír, mindenki nevetett, azt hittük, valaki viccel. A szerencsétlen jószág bevette magát a rekettyésbe, ott bujkált, a vadászok nem merték kilőni altatólövedékkel, mert azt mondták, legalább 10-15 perc, mire hatni kezd, és addig ki tudja, hogy mit csinál a tigris. Mi parancsot kaptunk, hogy mivel emberre támadt, ezért az állampolgárok védelmében ki kell lőni. A helyszínen két kolléga átment a síneken, hogy felzavarják. Az állat éppen feléjük ugrott a bokorból, amikor sikerült eltalálnom. Szép nagy macska volt, mikor elrugaszkodott, mindenki tüzet nyitott rá, amivel tudott. Utólag az állatorvos derítette ki, hogy az én lövésem végzett vele, sikerült szíven találnom röptében – elevenítette fel budapesti tigrisvadászatát.

Bárány János ma is vallja, az állampolgárok védelmében kellett ártalmatlanná tennie a gondozóját megtámadó vadmacskát. A másik emlékezetes esetre 1990 őszén került sor Pusztaszabolcson, ahol egy fegyveres rabló vette be magát apja házába. A börtönből frissen szabadult férfi vadászpuskával rálőtt egy taxisofőrre, majd elmenekült, és felkészült a rendőrök érkezésére.

– A helyszínen arról igazítottak el minket, hogy van egy fő- és egy hátsó bejárat, ezeken keresztül lehet a leggyorsabban bejutni. Behatoláskor derült ki, hogy a hátsó bejárat csak egy padlásfeljáró, így csak frontálisan tudjuk lerohanni a házat. Talán egyet vagy kettőt léptünk, amikor jött az első lövés, ami vállon találta a kollégámat. Majd süvített a második is, amivel szerencsém volt. Az ajtófélfába csapódott, és így nem lőtt mellbe, hanem ami a lövedékből levált, az gellert kapott, az kapta el a másik kollégám combtövét. A parancsnokom szólt, hogy előre, így mentem tovább, rúgtam be a szoba ajtaját, ahonnét az elkövető tüzelt. Azonnal visszalőttünk, az ember pedig eldobta a fegyvert, és feküdt a földön. Ott nem volt mese, amikor vadászpuskával odacsördítenek, muszáj válaszolni. A kollégát, akit lágyékon talált a lövedék, én húztam ki a házból, de addigra már mindenkit megbilincseltek, akit kellett. A kiképzés azonnal beugrott, nem azzal foglalkoztam, hogy rám lőttek, vagy azzal, hogy eltalálták a társamat, hanem azzal, hogy menjek előre és semlegesítsem a fenyegetést – emlékezett vissza az évtizedekkel korábbi bevetésre olyan részletességgel, mintha ott állna az ajtóban. – Ezt a felkészültséget igyekszem átadni a fiataloknak, arra tanítom őket, hogy ha valamit elkezdtek, ne adják fel, menjenek tovább akkor is, ha akadályba ütköznek. Szerencsére jól megértjük egymást. Hozzáteszem, csak annyit kérek tőlük, amit én még meg tudok csinálni.

K. D.

FOTÓ: FÜLÖP MÁTÉ