Idén ötven éve avatták tisztté, mégis úgy emlékszik vissza karrierje meghatározó pillanatára, mintha tegnap történt volna. A relikviák, karjelvények, fényképek, újságcikkek és kitüntetések fölé hajoló energikus, sportos rendőrtiszt szinte megfiatalodik, amikor a „hősidők” legendás eseményeiről mesél.

– Már az édesapám is rendőrtiszt volt, így adva volt az alap. Gyerekkoromban sokat játszottam katonásdit, háborúsdit nagyszüleimnél. 1970-ben gépipari technikumot végeztem, majd onnan kerültem a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára, ahol 1974. augusztus 20-án avattak rendőr hadnaggyá. A diplomámban az általános iskolai pedagógus képzettség is szerepelt, amit nagyon sokat használtam további rendvédelmi pályafutásom során – emlékezett vissza az alezredes, aki pályafutását a Készenléti Rendőrség jogelődjénél kezdte meg szakaszparancsnokként.

A feladatok sokszínűsége valósággal lenyűgözte a fiatalembert.

– Egy átlagos napon reggel 8-tól délután 1 óráig tartott a kiképzés, majd mentünk a feladatainkra, ami lehetett dísztemetés, mérkőzésbiztosítás, út-, vasút-, repülőtér-biztosítás. Ekkoriban a fontos vezetőket utazás közben állomástól állomásig biztosítani kellett, tehát ha például Kádár János indult karácsonyi vadászatra, akkor Budapesttől Szentesig a vasút mellett rendőrök álltak végig géppisztollyal, lőszerrel, évszaknak megfelelő ruhában már két órával a vonat indulása előtt. Emlékszem, az egyik télen akkora hó volt, hogy nem is tudtak a kocsik bemenni, így vonatról tettük le az embereket. Ezek mindig kemény feladatok voltak, esőben, sárban, hőségben és fagyban egyaránt kint voltunk – elevenítette fel első feladatait Kubinszki István.

Négy évvel később már a személyügyi osztályon szolgált közművelődési főelőadóként, így hozzá tartozott a gyermeknapok, alakulatbálok, különféle ünnepségek vagy akár dísztemetések szervezése és levezetése, ahogy a csapatmúzeum átalakítása is. Háromszor volt a Belügyminisztérium pályára irányító, egyhetes táborának parancsnoka Csopakon.

– Ez a feladatkör nagyon tetszett, de többet akartam, így 1984-ben jelentkeztem a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára, amit kitüntetéssel végeztem el1987-ben. Ekkor léptettek elő soron kívül őrnaggyá is. Ez az iskola nagyon nehéz volt, ketten voltunk rendőrök a sok katona között, de a harmadik év végére nagy nehezen kijutottunk a hadosztályunkkal a Pó-fennsíkra is, természetesen csak térképen – folytatta életútja bemutatását. – 1987. október 1-én alakult meg a Komondor Terrorelhárító Szolgálat, amely természetesen rengeteg bemutatót tartott külföldi delegációknak, hazai vezetőknek. Még a Komondor előtti akció alosztályos bemutatóban volt egy mozzanat, amikor egy buszt kellett lerohanni. Ennek részeként a jármű hátuljára szerelt robbanóanyag is éles volt, ami mindig nagyon látványosnak számított. Ám egy alkalommal a kollégák jócskán elméretezték a robbanótöltetet. Így mikor a busz megállt a díszvendégek tribünje előtt és jött a robbanás, a busz hátsó ablaka lassan kidőlt a keretéből a földre, és darabokra tört. A konferanszié elmondta a fülig poros közönségnek, hogy azon az ablakon megy majd be a kutya, viszont sehogy sem sikerült rávenni a mutatványra. A parancsnok magánkívül volt a haragtól, kérdezte, hogy ezt a kárt vajon miből fogjuk kifizetni. Így indult a kapcsolatom a terrorelhárítással – 37 év távlatából is nevet rajta az alezredes.

Különféle szakmai feladatokban is részt vett. Egy alkalommal például egy zsinagóga elleni fenyegetés miatt volt figyelőszolgálatban, de részt vett a pápalátogatások biztosításában is.

– A végrehajtó állományban tanultam meg, hogy ez a csapat csupa különleges srácból áll. Összefogni, nevelni, irányítani őket nagyon komoly feladat volt, nem nagyon tűrték, hogy valaki kívülről megmondja nekik, mit csináljanak vagy ne csináljanak. Ez a csapat nem csak a nevében volt különleges, tele volt olyan egyéniségekkel, akiket direkt erre a feladatra válogattunk össze. Mert hogy találunk olyan embert, aki vállalja, hogy bemegy egy ajtón és mellbe lövik?! A terrorelhárító szolgálatnál elfogadtak a fiúk, inkább engem zavart, hogy nem vagyok ott velük mindig az első vonalban – magyarázta.

Hosszú éveken keresztül versenyszerűen jégkorongozott is. Mint elmondta, a sport szeretete, a fegyelmezett, versengő csapatszellem a terrorelhárítókra is jellemző volt.

– Amikor a Rendőrség Különleges Szolgálata 1991-ben önálló szervezetté vált, létre kellett hoznunk saját ügyeleti rendszerünket. A mi feladatunk lett az épületbe léptetés, a készültségi névsor vezetése, a készenléti kódok kialakítása, de hozzánk tartozott a készenléti raktár felügyelete is, ahonnét a kivonuló egységek felvették a különleges felszereléseket, és ahová bevonulás után leadták azokat. Mi felügyeltük a híradóeszközök feltöltöttségét, működőképességét, ahogy azt is, hogy a gépjárművek azonnal indulásra készek legyenek. Technológiai újdonságként jelent meg a személyhívó rendszer, így már nemcsak a laktanyában lévő állományt, de a távol lévő parancsnokokat, készültségi és egyéb szolgálati csoportokat is gyorsan el tudtuk érni – összegezte a bevetés-előkészítés feladatkörét az alezredes, aki sok karácsonyt töltött várakozással az ügyeleti szobában. – Volt úgy, hogy egy napon mindkét készültségi csoportunk az ország más-más pontján dolgozott, mi pedig vártuk, hogy mikor érnek vissza, hogy leadják az összes felszerelést, kitölthessük a menetleveleket, adminisztráljuk az elhasznált fogyóeszközöket, ami lehetett eldobott hang-fény gránát vagy akár ellőtt lőszer is. Ez néha késő este vagy kora hajnalban történt, teljesen kiszámíthatatlanul, és addig tartott, amíg nem végeztünk mindennel.

A veterán terrorelhárító a mai napig tartja a kapcsolatot a régi bajtársakkal.

– Együtt örülünk a sikereknek, és bánkódunk, ha valaki eltávozik közülünk. Eddig 16 tűzszerész kollégát és 25 terrorelhárító bajtársat vesztettünk el. A temetéseken, összejöveteleken, ha megkérnek rá, ma is rám hárul a szervezés, én rendelek koszorút vagy épp buszt az utaztatáshoz. A sír mellett a legnehezebb beszélni, olyankor mindig elcsuklik a hangom az együtt töltött idő emlékei miatt. 2005-ben szereltem le 31 évi hivatásos szolgálattal a hátam mögött. Tizenegy állami, szolgálati és társadalmi kitüntetést kaptam, a legnagyobbnak mégis azt tartom, hogy ilyen kivételes emberekkel szolgálhattam együtt, akikhez különleges, elszakíthatatlan kötelék fűz.

K. D.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN