Még próbaidőn sem volt járőr.

– Az idősebbik bátyám, Kézi Rudolf alezredes, a Bocskai Lövészdandár századparancsnoka ’96-ban lett hivatásos, és nagyrészt ennek tulajdonítom, hogy vonzódni kezdtem a parancsuralmi testületekhez. Szerettem a rendet, bár anyám szerint ezen a téren azért voltak megingások, és a történetek is tetszettek, amiket a bátyám és az unokanővérem rendőrként szolgáló férje mesélt a munkáról – idézte fel Kézi Zsolt, aki a Mátészalkai Gépészeti Szakközépiskola informatika szakán érettségizett. – Végzősként elmentem a Miskolci Rendészeti Szakközépiskola nyílt napjára, és megtetszett. Túljelentkezés volt, ezért erőnléti edzésekre jártam, hogy a fizikai állapotfelméréssel véletlenül se legyen gondom, és magas pontszámmal jutottam be a képzésre 2005-ben. Rohod és Vaja körzeti megbízottja mellett voltam gyakorlaton, és miután végeztem, az ő helyére kerültem. Mondhatni, közrendes járőr sosem voltam. Fél évre rá kineveztek, és szolgálati lakást is kaptam Vaján.

Rohodnak 11 éve van saját megbízottja, azóta csak a 3500 lelkes Vaján szolgál.

– Kamaszként fociztam és pingpongoztam, de engem sem vakított el a tehetség, ezért inkább súlyzózni jártam, és sajnáltam, hogy küzdősportklub nem volt a környéken. Rendőrtanulóként Miskolcon karatéztam, ami tetszett, csak otthonról már messze volt, ezért felszerelésem után rendszeres futással és erőnléti tréninggel tartottam fitten magam. Aztán úgy 2008 tavaszán a fiatalabb bátyám, az Ópályiban lakó Attila szólt, hogy a szomszédja konditermet alakított ki a garázsában, engem is szívesen látna. Mivel Vánczku Csaba egykor profi bokszoló volt, felcsillant a szemem. Legszívesebben birkóztam volna, de az ökölvívás is érdekelt, és rá is tudtam venni Csabát, hogy foglalkozzon velem. Kibővítette a garázst, és 15 éve megalakult a Vánczku Boxing Team, azóta is tagja vagyok. Heti két edzéssel kezdtem, ebből lett négy, ahogy a szolgálat engedte, a maradék napokon pedig távokat futottam és erősítettem. Néha csak arra volt érkezésem, hogy letusoljak edzés után, és már vettem is fel az egyenruhát meg a szolgálatot. Versenyen nem indultam, az amatőr szinthez már koros voltam, de szerettem volna megméretni magam, és így esett, hogy ’12-ben az NYVSC, illetve Nagy Lajos edző közvetítésével profiként hat gálameccset vállaltam cirkáló- és nehézsúlyban; havi egyet, mindet külföldön: Ausztriában, Lengyelországban, Szlovákiában és Horvátországban. Kettőt nyertem meg, és ezt ottani tévétársaság is közvetítette. Tetszett a felhajtás, a bevonulás, a bemutatás, az egésznek a hangulata. Jó volt belekóstolni, és nem zavart, hogy felhozónak számítottam. Elégedettek voltak velem. Egy szombat esti lengyelországi gálán úgy léptem ringbe, hogy péntek reggel hívtak, tudnám-e vállalni. Ökölvívóként az a beugrás volt a legnagyobb kihívás, mert az ellenfelem 26 kilóval volt nehezebb nálam, és harmadik lett egy korábbi világbajnokságon. Érdekes módon nem a két cirkálós győzelmemre vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy Schwechatban lebokszoltam egy hatmenetest nehézsúlyban. Menetet is vittem, és csak pontozással maradtam alul. Azok agyilag is nehéz menetek voltak. A mai napig elképedek rajta, mennyire lefárasztott a hosszú perceken át fenntartott, intenzív koncentráció. A schwechati bunyó után másnap délutánig aludtam.

Összehajtogatta a törölközőt.

– Főleg ökölvívókra szokás mondani, hogy fejben rendben kell lenni, de ezt a sportot csak a közeli hozzátartozók támogatásával lehet csinálni, és az én feleségemnél kigyulladt a piros lámpa. Elkezdett nagyon félteni, és kért, hagyjam abba. Ehhez jött, hogy a parancsnokom sem nézte jó szemmel, hogy külföldre járok gálákra, úgyhogy levettem a profi kesztyűt, pedig még Dubajba is hívtak, és ők nagyon megadják a módját. Sebaj! Élveztem, helytálltam, és jót tett az önbecsülésemnek, de a feleségem jobban szeretem – foglalta össze, és hozzátette, nejét főleg a bunyók nyoma zavarta. – Említésre méltó sérülést nem szenvedtem, csak kicsit ferdébb lett az orrom, és megrepedt néhány bordám, de a gálák utáni napokban nem mutatott jól a felrepedt szemöldök, a kék-zöld foltok az arcon, és a szemem alja is mindig bevérzett.

Kollegája fiával jár bokszolni.

– Manapság hetente kétszer megyek edzeni, kétszer futni, 5-6 kilométert, és két súlyzózást is beiktatok a szolgálattól függően. Ha máshogy nem fér bele, hajnalban futok a települések között vagy a Vajai-őstó körül. Néha komolyabb távot is vállalok, már félmaratont is futottam – magyarázta Kézi Zsolt, példás szolgálatát ’22-ben Pro Urbe díjjal ismerte el Vaja képviselő-testülete. – Amúgy már nem egyedül autózom Ópályiba. Az egyik kollegám 8 éves fiát érdekelni kezdte az ökölvívás, őt viszem és hozom. Nemrég a nagyobbik lányom is velünk tartott, kíváncsi volt rá, mi minden történik egy edzésen. Már nem vagyok akkora formában, mint amikor gáláztam, de a kihívás bizsergető érzése még mindig ott van minden kesztyűzésben, és még jól bírom. Egy időben szalkai kollegák is jártak a terembe, velük is jó volt ringbe szállni, de azt egy kezemen meg tudom számolni, a kezdő csapatból hányan járunk még oda.

A kitartás tanulható!

– Azt szeretem az ökölvívásban, hogy megtanít és ösztökél is a kitartásra. Persze magabiztosságot is ad, ami rendőrként nem hátrány, és az is tetszik benne, hogy egy csapat tagja lehetek. Hálás vagyok Csabinak, hogy a garázsát kibővítette, és fel is nézek rá, hogy 54 évesen is beáll még kesztyűzni. Remélem, legalább eddig én is tudom ezt csinálni – mondta, és elárulta, bokszos reflexeit már rendőrként is kamatoztatta. – Voltam hivatalos személy elleni erőszak sértettje, hiszen egy ittas fiatalember kétszer is fejen üthetett volna, ha nem hajolok el előle. Harmadik suhintásra már nem volt lehetősége, mert jogos önvédelmet gyakoroltam, és fekvő helyzetből már nem tudott állon vágni. Olyanra is volt példa, hogy a Vánczku Boxing Team edzőtermébe betért egy fickó, akivel szemben korábban intézkedtem. Ittasan kötekedett velem, bántalmazást is kilátásba helyezett, és emlékezett is az esetre. Felajánlottam neki, hogy ezt ott következmények nélkül megpróbálhatja, de nem élt vele.

SZ. Z. J.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN, SZABÓ GABRIELLA