Babakocsiból kerékpárra.

– Óvodás korom óta nem tudok meglenni biciklizés nélkül, munkába is azzal járok – mondta, és elmosolyodott. – A nagyszüleimnél kezdtem egy kis pótkerekessel, és alig vártam, hogy levegyék róla, mert folyton elakadtam a sárban. Akkor is találtam pocsolyát, ha egy hónapja nem esett. Párhuzamosan bontakozott ki a két nagy szenvedélyem, és nagyot lendített a dolgon, hogy sorkatonaként a természet felfedezését parancsba kaptam. Mélységi felderítőnek jelentkeztem, és a szolnoki Bercsényi Miklós zászlóaljhoz kerültem. Nemegyszer dobtak ki minket a Bükk fölött azzal, hogy „verjetek sátrat, jussatok el ide, és ne hagyjatok nyomot!”. Ez nekem való volt. A kollegáim két lábon járó térképnek tartanak, valóban könnyen megjegyzek fekvéseket, távolságokat, jelleghatárokat. Hozzátenném, Szolnokon néhai Furkó Kálmán ny. ezredes is részt vett a kiképzésünkben, az ő hatására jártam kyokushin karate edzésekre a martfűi egyesületbe.

Egy újságcikk adta meg a végső lökést.

– Anyai nagyapám, Bujdosó Lajos ny. törzszászlós 30 éven át volt Martfű körzeti megbízottja, és szerepe volt abban, hogy rendőr lett belőlem, csak előtte még tettem egy kanyart a külkereskedelemben. A szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium után OKJ-tanfolyamot végeztem, de a vállalkozói lét nem nekem való. Tulajdonképpen egy újságcikk hatására lettem rendőr, ami arról szólt, hogy a Miskolci Rendészeti Szakközépiskolába még keresnek tanoncokat. Néhai nagyapám nagyon büszke volt, hogy ezt az életpályát választottam.

1998-ban szerelt fel a Szolnoki Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztályára.

– Pár hónappal később átkerültem a Budaörsi Rendőrkapitányságra gépkocsizó járőrnek, fél évre rá pedig vizsgáló lettem a vizsgálati alosztályon. 2002-től a Bicskei Rendőrkapitányság vizsgálati alosztályán szolgáltam, és közben a fővárosban a szaktanfolyamot is elvégeztem, továbbá a Pécsi Tudományegyetem jogi karának kaposvári főiskolai szakát. Bicskén forró nyomos készenlétesként bűnügyi helyszínelő feladatokat is elláttam, de csak szemlebizottság-vezetői szinten. Ez is közrejátszott abban, hogy 2010-ben a Fejér megyei bűnügyi technikai osztályra kerültem. Az emelt szintű bűnügyi helyszínelő tanfolyam mellett szakirányú képzéseket is végeztem.

Szolgálat közben állították elő.

– Vizsgálói korszakom és talán egész eddigi pályafutásom legfurcsább élményét egy bűnbánó fegyencnek köszönhettem. Vácon ült, és 2002 januárjában úgy döntött, kiadja magából, hogy betört ezer hétvégi házba az országban, és mivel mindet le kellett helyszínelni, Záhonytól Letenyéig több mint 20 ezer km-t tettünk meg vele. Az emlékezőtehetsége rendkívüli volt, de csak úgy tudta visszaidézni, hova tört be, ha ugyanúgy közelítette meg. Ahova már a Lada Nivával sem tudtunk eljutni, ott gyalogoltunk és kúsztunk-másztunk, de olyan is előfordult, hogy traktort kellett hívni, mert elakadtunk. Amikor a Dombóvár melletti szőlőhegynél – ő rab-, mi hárman tréningruhában – nem volt biztos benne, melyik ingatlanba tört be, találtunk és megkérdeztünk egy közelben lakót, tudja-e, melyik házról lehet szó. Nem volt kifejezetten segítőkész, és amikor a főútra kiértünk, megkülönböztető jelzéssel közelített felénk egy szolgálati autó. Két fiatal járőr szállt ki belőle, és hiába mutattuk nekik az igazolványunkat, és magyaráztuk, mit csinálunk, előállítottak minket a Dombóvári Rendőrkapitányságra, ahol persze tisztáztuk magunkat. Kiderült, hogy a férfi, akit megkérdeztünk, nyugalmazott kollega, méghozzá abból a fajtából, akinek mindenki gyanús, és ehhez jött, hogy jóban volt a közrendvédelmi osztály vezetőjével. Őt hívta fel azzal, hogy magukat rendőrnek kiadó civilek bóklásznak a szőlőhegynél, a két újonc járőr pedig nem akart hibázni. Az sem volt semmi, amikor Letenyénél horvát határőrök fordítottak minket vissza a Mura gátjáról. Azt a négy hónapot sosem felejtem.

Immár 27 éve hivatásos túravezető.

– A sorkatonaság után kaptam rá a teljesítménytúrákra, és ebből a havi-kéthavi tempóból csak a közelmúltban vettem vissza. Manapság akkor húzok bakancsot, amikor túrát vezetek vagy családtagokkal kirándulok, illetve kollegákkal is szoktam túrázni. Egyik munkatársam rákapott a futásra, bringával már őt is követtem. Kerékpáros teljesítménytúrákra még kapható vagyok, ebben kisebbik fiam is partner, remélem, a kéktúra számomra még hátralévő szakaszain is csatlakozni fog hozzám. Árminnal közös szenvedélyünk a sziklamászás, tavaly Ausztriában felmentünk a kapruni magashegyi víztározó 107 m magas völgyzáró gátján. Nemrég körbetekertük és -fürödtük a Balatont, méghozzá hármasban, mert a feleségem, Mónika is csatlakozott hozzánk. Már tervezünk egy kaukázusi túrát Georgiába, amire szintén hármasban mennénk – magyarázta Lakatos Zoltán, aki 1997-ben tette le a túravezetői vizsgát. – A 2000-es évek elején rendszeresen túráztam egy fővárosi cég munkatársaival, és jelenleg tárgyalok egy budapesti utazási irodával. A portugáliai, Halászok útja elnevezésű óceánparti, hátizsákos vándortúrán figyeltek fel rám, és nemrég voltam velük Szlovákiában próbatúrán; az ősszel még lesz pár ilyen.

Leszedték a bicikliről.

– Néhány lábujjkörmön bánta, hogy nehezen találtam rá a tökéletes túrabakancsra, amit már többször is talpaltattam, de lekopogom, balesetet eddig nem szenvedtem, bár az valószínűleg annak számít, amikor a mátrai Tarjánka-szurdokban beszakadtam a vízesés befagyott medencéjébe. Erről kép is készült, mert épp ott volt a gép az öcsém kezében. Több mint 20 éve a Mátra 115 teljesítménytúrán annyira eláztam, hogy már habzott a nadrágom, négy évvel ezelőtt pedig a kihűlésközeli állapotba is belekóstoltam, amikor az Ultrabalatonon egy váltócsapat kerékpáros kísérője voltam. Vonyarcvashegynél elkapott minket egy vihar, a levegő lehűlt, és a vízhatlan ponyvába burkolt, vízálló hátizsákom legbelső zsebében lévő papírjaim is szétáztak. Behúzott fékkel tekertem, hogy több energiát égessek, de ez sem segített. Hajnalban Balatonföldvárnál szedtek le a bicikliről, betettek a buszba, és Siófoktól folytattam. Mint valami gyík, úgy vártam a napsütést, hogy felmelegítsen – mesélte a főtörzszászlós. – Medvével még nem találkoztam, vaddisznóval viszont igen, ráadásul olyan helyzetben, hogy a kicsinyei közelebb voltak hozzám. Megálltam, és miután a termetes nőstény a malackákat magához hívta, úgy mentem tovább, hogy hallja, merre járok. A Kiskacsa fürdiket énekeltem, nem tudom hányszor.

SZ. Z. J.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN, LAKATOS ZOLTÁN