Erdélyből Erdélybe.

– Senki nem volt motoros a családban. Még azután sem, hogy édesapám egyszer segédmotoros kerékpárral állított haza, ugyanis nem használta. Kipróbáltam, de nem lettem a rabja, legfeljebb 20 km-t mentem vele. Már a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hallgatója voltam, amikor robogót vásároltam – mesélte az erdélyi származású százados, aki 11 éve végzett biztonsági szakirányon, és 2014-ben előadóként kezdett el dolgozni a Pest megyei közlekedésrendészeten, majd közlekedési szakjogászi diplomát szerzett, és átképzése után 2022-ben vált hivatásossá. – Amikor ’17-ben a testvérem elújságolta, hogy megcsinálja a B kategóriás jogosítványt, eszembe jutott, már vagyok olyan idős, hogy letegyem az A kategóriást, csatlakoztam hozzá. Három hónapra rá meg is volt a korlátlan vezetői engedélyem, és közben megvettem életem első nagymotorját, egy 400 köbcentis Suzuki GSX F-et, amivel hamarosan erdélyi rokonlátogatásra mentem. Miután ’19-ben egy 600 köbcentis Suzuki Bandit tulajdonosa lettem, azzal már 3500 km-t túráztam Erdélyben. A Covid miatt ’20-ban csak Lengyelországig mentem vele. Az első igazán nagy kalandot Törökországba szerveztem, a Fekete- és az Égei-tenger partvidékét vettem célba. Bruttó 6000 km-t tettem meg, és mivel ráéreztem, következő évben a minden motoros számára bakancslistás Nordkappot vettem célba, ’23-ban pedig gondoltam egy merészet, és – ha már az északi sarkkör megvolt – Afrikába, a Ráktérítőig motoroztam. Előbbi 8, utóbbi már 10 ezer km-es táv volt, és mivel nagyon élveztem, úgy döntöttem, idén elmotorozok Kínáig.

Irány az ismeretlen!

– Két útvonalat is terveztem, mert amíg Európában az interneten meg tudok győződni az utak állapotáról, addig Kazahsztán és Üzbegisztán Google Mapsén nem lehetett akárhol ledobni a kisembert, és az sem tüntették fel, hol vannak benzinkutak, de még a navigációs alkalmazások sem mutatták az út menti töltőállomásokat – vázolta a rendőrtiszt, aki ezért is vitt magával 5 liter vésztartalékot. – Erre a kaniszterre háromszor is szükségem volt, az út negyedében pedig 92-es benzint kellett tankolnom, mert 95-ös nem volt. Amúgy Oroszországban meglepően jó az utak állapota, Kazahsztánban és Üzbegisztánban viszont katasztrofális, ami a közlekedési morálról is elmondható. Éjszaka is veszélyesen előzgetnek, méghozzá felkapcsolt reflektorral; egy ilyen felvételt az új közösségi oldalamon is megosztottam. Rokoni és ismeretségi körömből többen is kérték, csináljak külön Facebook-oldalt a kalandjaimról, és még teszek fel tartalmat a „Judit motoros naplója”-ba, mert rengeteg felvételt készítettem. Rajongok az iszlám építészetért, ezért is mentem a selyemútra. Szamarkand elképesztően gyönyörű, de az Urálon is élmény volt átmotorozni, akárcsak a bajkonuri űrváros látványa, meg persze a kínai határ, amin azért nem gurultam át, mert ahhoz le kellett volna adnom a jogosítványomat, amit nem akartam. Bevallom, ott, Khorgasnál a hideg veríték is kivert. Addig repített a kalandvágy, de ott ráeszméltem, hogy légvonalban 4650 km-re vagyok Budapesttől, teljesen egyedül. Csoportban sosem motoroztam, és most sem vágyom rá, de a hatalmas távolságon túl annak a lelki terhe is rám nehezedett, hogy egy szót sem tudok oroszul, és arrafelé angolul sem nagyon lehet kommunikálni senkivel.

„Jó napot! Igazolványt, forgalmit, vezetői engedélyt!”

– Orosz, kazah és üzbég közlekedési rendőrök minden létező közúti ellenőrzésnél megállítottak – idézte fel mosolyogva. – Nem mindegyiknek árultam el, hogy kollegák vagyunk, de annak az orosz rendőrnek, aki valamennyire tudott angolul, és el is beszélgetett velem, adtam ajándékba egy Pest vármegyei állományjelző karjelvényt. Többük is lefényképezte a motoromat, és velem is fotózkodtak, de azt sem felejtem, amikor a kazah–orosz határon körbeadták az útlevelemet, mert ilyet még nem láttak. Attól tartottam, ott is 10 órát kell majd eltöltenem, mint a lett–orosz határátkelőnél, de csak intettek, hogy menjek. A lett határőröknek is hálás lehetek, mert amikor a sorban megláttak, jelezték, hogy toljam oda a járgányt, mert akkor gyalogosnak számítok. „Na, kösz!” – gondoltam magamban, mert a Gold Wing a csomagokkal legalább 400 kiló, de végül két orosz kamionsofőr odatolta a gépet az útlevélkezelőig. Az orosz határrendészek és vámosok minden csomagomat szétszedték és átvilágították, a motort pedig tükrözték és röntgenezték. Örülhettem, hogy mindez csak 10 órába telt. Ezenkívül nem volt semmilyen rossz tapasztalatom attól eltekintve, hogy Oroszországban hat napon át esőben, a kazah–üzbég szakasz jelentős részén pedig tikkasztó hőségben kellett haladnom. Az emberek mindenhol kedvesek, Moszkvát leszámítva kevés a turista, minden nagyon olcsó és az ételek nagyon rendben vannak. Persze rá kell érezni, hova tér be az ember, de a báránysaslik mindenhol kiváló, és Kazahsztánban a lóhúst is megkóstoltam, meglepően édeskés.

Észak- és dél-amerikai álom.

– Szeretnék nagyokat motorozni az Egyesült Államokban és Argentínában, természetesen úgy, hogy repülővel utazom, és ott bérelek túraparipát, de még egyiket sem tervezem. Életem eddigi leghosszabb túrája volt ez a mostani, és csordultig teltem élményekkel – mondta, miközben megnyitott néhány fotót. – Visszafelé kemény menet volt, mert nyolc nap alatt kellett megtennem 6600 km-t, de jó érzés, hogy képes voltam rá. Az is jó érzés, amikor a napi szolgálat végén lemegyek a Rendőrségi Igazgatási Központ parkolójába, és felülök arra a motorra, amivel nemrég Kína határától jöttem haza.

SZ. Z. J.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN, DR. KOVÁCS JUDIT TÍMEA