Ahogy mondani szokás, hazánk a modern lovaskultúra éllovasa. Nem tudni, a sumerek hatezer éves találmánya mikor döcögött be eleink életébe, de az bizonyos, hogy az úttalan utakon szekerészés mesterséggé vált. Érteni kell hozzá, sokak szerint születni rá, és mivel a gyakorlás legjobb formája a versengés, sportág is lett belőle. A 2704 éve megrendezett 25. görög olimpián már hivatalos szám volt a kocsiverseny, és bár az újkori olimpiákból kimaradt, a Nemzetközi Lovas Szövetség 1969-ben versenyágnak minősítette a fogathajtást, azóta vannak világbajnokságok. Az áprilistól szeptemberig tartó versenyszezonban a magyar lovas nemzet területén is egymást követik a regionális, megyei és országos megmérettetések, de nemzetközi versenyt is szoktak itt rendezni. Aki egyszer ebbe a körforgásba befogatol, nehezen szabadul, ami a körzeti megbízottról is elmondható.

– Édesapám mindig is rajongott a lovakért, 2002 óta tart is, és idővel rákapott a fogathajtásra. A házunk mögötti réten sokat gyakorolt. Ebben nőttem fel, és egyre erősebb vágyat éreztem, hogy magam is kipróbáljam – vázolta Szilágyi Ádám, aki természetesen segédhajtóként kezdte. – Ebbe is bele kellett tanulni, de a hajtószabályzatot ismertem, és volt elég alkalmam kifigyelni apám segédhajtóját, milyen szóval és hangerővel jelzi, ha egy kapunál hibádzik az iránytartás, és csodáltam, micsoda magabiztossággal dől ellenirányba az éles kanyarokban. De azt is láttam, ahogy elakadásnál a kocsit a bakról rángatta oldalirányba; a versenyen emiatt ugyanis nem szabad a hintóról leszállni. Miután eleget gyakoroltam apámmal, 17 évesen elindultam a mátészalkai segédhajtóversenyen, és ráéreztem. Ennek a sportnak is versenyzés közben erős a varázsa, ami alól nehéz szabadulni. A visszajelzésekből azt szűrtem le, igaza lehet apámnak; megvan hozzá az a bizonyos veleszületett tehetségem.

Nagykorúként ült a bakra fehér ingben és díszes kalapban, a kezében gyeplővel és ostorral.

– Egész családom támogatta, hogy fogathajtó legyen belőlem, de nem lehetek eléggé hálás édesapámnak, aki felajánlotta, hogy lenne a segédhajtóm. Mondhatni, cseréltünk. Különleges érzés volt 18 évesen úgy versenyezni, hogy ő ült mögöttem, és legjobb tudása szerint segített, talán még annál is jobban – magyarázta a főtörzsőrmester, aki ekkortájt lett a Miskolci Rendészeti Szakközépiskola tanulója. – Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer rendőr leszek, és a nyíregyházi Inczédy György Szakközépiskola végzőseként döntöttem el, hogy ezt meg is valósítom. 2011-ben szereltem fel a Tiszavasvári Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztályára, fél év után kerültem Tiszadobra, ahol 2012-től vagyok körzeti megbízott.

Rendőrként is volt dolga patás állatokkal, jóllehet azok párosujjúak voltak.

– Emlékezetes volt, amikor a tevékenységirányító azzal riadóztatott, hogy Tiszadadáról elloptak két kecskét. Egy faluszéli ház elé kötötték ki őket, és a bejelentő látott onnan elhajtani egy fehér Ford Sierrát. Éppen járőröztünk egyik volt kollegámmal, és rögtön indultunk Dada felé. Nem telt el egy perc, és láttunk szembejönni egy fehér Sierrát. Fékeztem, utánafordultam, kéket kapcsoltam, gázt adtam, mire ő is elkezdte nyomni, de a koros autó műszaki állapota a menekülést nem tette lehetővé. Néhány kilométer után annyira felfőtt a hűtővize, hogy meg kellett állnia. Elé álltam a szolgálati autóval, odamentem hozzá, és miközben igazoltattam, rákérdeztem, milyen élőlény mozog a pokróc alatt a hátsó ülésen. Ugyanis jól láttam, hogy a pléd időközönként picit megemelkedett, majd visszalapult. Azt mondta, semmi, és sajnálta, hogy ezzel nem értem be. Miután felszólítottam, hogy szálljon ki, és mutassa meg, mi van ott, előkerült az egyik kecske, a másik a csomagartóban volt.

„Több serleget már ne nyerjél!”

– Alig kezdtem el fogatot hajtani, egy évre rá országos döntőben indultam. Előtte persze több regionális versenyt megnyertem, térségi bajnok is voltam – idézte fel a főtörzsőrmester, aki éveken át havi 3-4 alkalommal indult útnak édesapjával, lószállítóval és a platós teherautóra tett hintóval. – Intenzív időszak volt. Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú-Bihar megyei, de néhányszor még szlovákiai regionális versenyen is indultam, és egykori parancsnokaimnak is köszönettel tartozom, hogy a szolgálatszervezés során figyelembe vették a kérelmeimet, de azoknak a kollegáknak is, akik hétvégi szolgálatokat vállaltak. Aztán pár év kimaradt, utána viszont megint kedvet kaptam, és ismét kijutottam az országosra. Ma már nem versenyzek annyit, mint korábban, amit főleg édesanyám nem bán, mert portörlés közben mindig meg szokta jegyezni: „Több serleget már ne nyerjél!” Meg tudom érteni az álláspontját, mert ez a 150 kupa már tényleg alig fér el a szekrénysor tetején. De ki tudja? Néhányat talán még be lehetne közéjük suvasztani… Szabadidőmben új lovaimat tanítgatom, nevelgetem közösen a testvéremmel, Petrával. Már kezd beérni a munka gyümölcse: nemrég másodikok lettünk egy megyei pontgyűjtő versenyen.

A közösségi élmény fogata önmagát hajtja.

– Amíg csak néztem, magam is azt gondoltam, nem lehet olyan bonyolult fogatot hajtani, de amikor ott ültem a bakon a gyeplővel és az ostorral, és a selybákat centiztem, rájöttem, hogy ez roppant összetett feladat. Rengeteget kell gyakorolni, hogy a fordulási pontokra rá lehessen érezni, de megéri. Fantasztikus érzés úgy átmenni a 170 centi széles kapun a 150 centi széles fogattal, hogy a labda ott maradjon mindkét selyba tetején. Én a fogatot hajtom, az adrenalin meg engem, de igazából az a teljesség ragadott magával, amivel ez a sport jár. Bizalmi viszonyban vagyok a lovaimmal, és a fogathajtók közösségében is jól érzem magam. Barátokra is szert tettem, és családtagjaimmal is erősödtek a kötelékeim. Jó ideje Petra is felül mögém segédhajtónak, és a lovak ápolásába, etetésébe is besegít – mondta a körzeti megbízott. – Számomra a fogathajtás életforma, de jellemformának is mondható. Fegyelmezettebb, céltudatosabb és kitartóbb lettem, aminek az előnyeit rendőrként is kamatoztatom.

SZ. Z. J.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN, SZILÁGYI ÁDÁM