Egyenruhából egyenruhába.

– Kenézlőn nőttem fel, és miskolci sorkatonaként döntöttem el, hogy rendőrként képzelem el magam – foglalta össze Béres Ferenc, aki kereskedelmi pályán helyezkedett el a miskolci Berzeviczy Gergely Közgazdasági Szakközépiskola elvégzése után. – ’86 augusztusában szereltem le, és szeptemberben már a Miskolci Rendőrkapitányság őrmestere voltam.

A tiszthelyettes- és a zászlósképzés után kezdett vonzódni a közlekedésrendészet felé, és előszőr a Miskolci Rendőrkapitányság közlekedésrendészeti osztályán szolgált, majd átkerült a megyeire.

– Jó csapatba csöppentem a megye forgalom-ellenőrzési alosztályán, és már az elején motoroztattak. Ez hat éven át tartott, mert Gál Zoltán balesete után a feleségem válaszút elé állított. Azt mondta: „vagy én, vagy a motor!” – Felesége utalt a parlament egykori házelnökét szállító Mercedes tragikus balesetére a 35-ös főúton, amelyben három rendőr vesztette életét. – Maradhattam az alosztályon, de ’97 májusában ismét áthelyezést kérelmeztem, ugyanis a nejem visszavágyott Sárospatakra. Szerencsém volt, mert körzeti megbízottat kerestek a szülőfalumba, de Viss, Zalkod és Györgytarló is hozzám tartozott. Idővel hiányozni kezdett a pörgés, amit a feleségem is megértett, és ’99 decemberében visszaköltöztünk Miskolcra. Huszti Lajos ny. alezredes, a megyei forgalom-ellenőrzési alosztály akkori vezetője azt mondta, bármikor visszatérhetek, és ezt be is tartotta. Azóta itt voltam, és a forgalomirányítást is megszerettem.

Könnyeket fakasztott.

– Sajnos túl sok ittas járművezetővel szemben kellett intézkednem, de talán az volt a legemlékezetesebb, amikor Kenézlőn pár perc követés után sikerült megállítanom egy fickót, aki aktiválta a központi zárat, és nem akart kiszállni. Észrevettem, hogy az utasoldalon az ablak résnyire le van húzva, ott befújtam egy kis könnygázt, és erre meggondolta magát. Két ezrelék volt benne – mondta, és egy követést is felidézett. – A Miskolci Egyetemnél kontrolláltunk, éjszaka volt, és egy mondeós úgy döntött, inkább elhúz mellettünk, úgyhogy bevágódtunk a Skodába, és nyomás utána. Szirénáztunk, hangjelzést adtunk, és a külső hangszórón keresztül szóban is felszólítottuk a megállásra, de ő csak száguldott; át Felsőzsolcán, Alsózsolcán és Sajóládon. Ónódon járőr kollegák szolgálati autóval elé álltak, de kikerülte őket. Rádión bejelentkezett Sajópetri körzeti megbízottja. Azt mondta, keresztbe állt a hídon a Nivával, és bekapcsolta a kéket. Én le tudtam fékezni, a mondeós viszont belekoccant. Amikor kiszállítottuk, azt kérdezte: „milyen motor van ebben az Octaviában?” Mondtam, 1.8-as turbó. Mire ő: „Akkor jó’ van!” Egy lány ült a jobb egyben, bár inkább remegett, és potyogtak a könnyei. Annak a jaguaros fickónak is párás lett a tekintete, akit azért állítottam meg, mert rossz helyen előzött, és feltűnt, hogy a brit rendszámos kocsinak baloldalt van a kormánya. Az Egyesült Királyságban is ritka az ilyesmi, pláne Miskolcon. Kekeckedett, ezért az alvázszámát is megnéztük, de mivel ilyenje nem volt, lefoglaltuk az autót, őt pedig előállítottuk. Kiderült, hogy ez a Jaguar korábban is az ő kocsija volt, majd bejelentette, hogy ellopták. Ebből a típusból már többet is „elloptak” tőle.

Óh, azok a kanyargós borsodi országutak!

– Olyannal is akadt dolgom, akinek már 15 büntetőpontja volt a rendszerben, de kedélyesen telefonálva jött velünk szembe, és persze nem kötötte be magát. Azt mondta: „Főnök, csak bírságot adjon, mert sok pontom van.” A többség igyekszik tartani magát a közlekedési rendelkezésekhez, de egy veszélyes kisebbségnél komoly gond van a fejekben – mondta, és elismerte, a sebességet maga is élvezi. – A 750-es szolgálati BMW széllel szemben is tudja a 180-at, és hát Borsodban remek motoros szakaszok vannak. Jó volt rajtuk megkülönböztető jelzéssel menni, azaz adrenalinnal; a sztrádát sosem szerettem, nagyon egyhangú.

Apropó, egyhangúság.

– Még nem tudom, nyugdíjasként mivel fogom tölteni az időmet. Van itt az alagsorban egy konditerem, és engedélyt kaptam, hogy a jövőben is használhassam, aztán majd meglátjuk. A párom tudni fogja, mit kezdjek magammal – mondta szolid mosollyal, és utolsó munkanapját is felidézte. – Furcsán indult, mert a feleségem nem siettetett. Azt is mondta, hogy ráérünk, amit még sosem mondott. Aztán meghallottam azokat a motorhangokat, pedig tudtam, hogy aznapra nem volt írva motoros szolgálat. Persze sejtettem, hogy a kollegák eljönnek értem, de ez így is megható volt, főleg, amikor a Rendészeti Igazgatóság belső udvarában a sorfalat megláttam. A parancsnokaim is benne álltak. Kedves szavakat mondott rólam Szerencsi Árpád ezredes, rendészeti igazgató, Varga János alezredes, a közlekedésrendészeti osztály vezetője, de Bíró Roland, a forgalom-ellenőrzési alosztály vezetője is tudott olyat mondani, amitől valami belement a szemembe. Ajándékot is kaptam, ezt a névre szóló, díszes forgalomirányító botot. Akkor éreztem hasonló örömöt, amikor 2010-ben engem választottak az év rendőrének közlekedési kategóriában, de ez most más volt. Hát, ennyi volt… Nehezemre esett a beszéd, és azt is tudtam, miért. Mert minden munkanapomon szívesen jöttem be ide. Hiányozni fog, főleg a pörgés, hiszen a kollegákat még fogom látni.

Gyakorlatilag leszerelt, elvileg nem.

– Különös büszkeséggel tölt el, hogy a 38, rendőrségnél töltött évemből legalább 33 nullás volt. Nem betegeskedtem, és ha valami vírus intézkedett is velem szemben, egy hétnél tovább nem voltam távol. Ezt nemcsak annak köszönhettem, hogy mindig is igyekeztem edzésben tartani magam, hanem annak is, hogy nem iszom szeszes italt. Nem vetem meg azokat, akik fogyasztanak etanolos folyadékokat, de azokat igen, akik így ülnek volán mögé – mondta, és elmosolyodott. – Lélekben nem fogok tudni leszerelni, mert nálam a sofőrök vizslatása az autóvezetés része. A testtartásából leveszem, ha valami nem stimmel, a feleségem viszont rajtam veszi észre, amikor ezt csinálom, és rám szól.

SZ. Z. J.

FOTÓ: FÜLÖP MÁTÉ, RENDŐRSÉG